.

A szereplők sok mindent átéltek. Testüket sokszor borította seb, hihetetlen gyorsasággal gyógyultak meg. A vég közelében ezek a sebek már mély karcolásként hagytak nyomot. De tény hogy bármilyen sebük is volt, mindenki megkönnyebbülésére a szereplők hamar talpra álltak. A komorabbá vált hangulatról a csupasz és hófödte táj gondoskodott.

A farkasok útra keltek ebben a haldokló világban, fáradtan és sántikálva.

Az első szereplő halála felborzolta az idegeket, és gondolom sok mindenkit sírásra késztetett. A szereplők, akik olya erősnek tűntek, most  elfáradtak és egyenként adják át magukat az „alvásnak” ezen a kietlen pusztán.

A szereplőket a néző a szívébe zárta, és könnyes búcsút vett tőlük. Egyetlen személy által „szenderegtek” el a szereplők, akit szintén lehetett kedvelni egy bizonyos pillanatig, de utána egy gyilkost formáltak belőle, aki abban a megtiszteltetésben részesült, hogy eltávolítsa az útból hőseinket.

Ha elsőre nem is, de többszöri nézésre meg lehet érte a Miért-et. Ugyanis a világ a végér járta és ahhoz, hogy legyen hely az újnak, a réginek el kellett tűnnie.  És bár értelmetleneke tűnik a kegyetlen gyilkolás, kivégzés, de mindannyian gazdagították ezzel az utat a feladat beteljesüléséhez.

A nézőben első nézésre a gyűlölet marad, másodszorra a megértés, harmadszorra pedig az örök gyász… Mert konkrétan nem győztek, de valamit elértek…